forrás
A szocializáció definíció szerint azt jelenti, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni egy közösség igényeihez és szabályaihoz, illetve harmonikusan beilleszkedni a társadalomba, legfőképp abba kis szeletbe, ahol élünk.
A gyerekek az iskolában legalább 180 napot töltenek évente, nagyon kevés lehetőségük adódik az iskolai órák folyamán arra, hogy a “való élet”-ben részt vegyenek. Nagyjából egykorú társaikkal összezárva egy felnőttre figyelnek-ha figyelnek. Minden biztosítva van számukra, és nem tartoznak felelősséggel tetteikért. Nem mindig csinálhatják azt, amit szeretnének. Tetteiknek, viselkedésüknek nem nagyon látják következményét. Fegyelmezni őket nem nagyon lehet. Továbbjutásuk évről évre automatikus. Nem igazán felkészítő környezet a családi életre, alkalmazkodásra és a munkahelyi körülményekre.
Való igaz, hogy az otthonoktatottak nagyrészt felnőttek példáját követik, nem a velük egykorúkét, ez azonban nem tűnik kórosnak. Kimaradnak az egykorú gyerekek között kivétel nélkül kialakuló klikkesedés, kiközösítés, gyűlölködés, zsarnokoskodás és hasonlók okozta lelki sérülésekből, amiket a pszichológia a gyermekkor egyik legmélyebb és legnagyobb sérüléseiként, maradandó sebeiként tart számon.
Izoláció
No igen, ez valós veszély lehet, de szerintem ez is olyan dolog, ami nagyban a szülőkön múlik és megelőzhető. Ha a szülő hajlandó a gyerekét elvinni más gyerekekhez, zenét, művészetet tanulni, sportolni, a mi esetünkben gyülekezeti alkalmakra, illetve egyszerűen bevonni a saját tevékenységeibe, akkor nem lehet gond. Kutatások szerint már maga az a tény, hogy a gyerek a szüleivel/egyik szülővel messze több időt tölt, mint egy átlag vele egykorú gyerek, megmenti őt a szegregációtól és izolációtól.
Egészséges önértékelés
Az otthonoktatott gyerekek önképét vagy ön-tudatát (tehát a gyermek önértékelésének pozitív indikátorát vagy mércéjét) sok tanulmány vizsgálta. A gyermek önértékelésének a mértéke határozza meg a legerősebben azt, hogy a gyerek mennyire “válik majd be” az életben-szociális szinten (itt jegyzem meg, hogy a gyerekeim tárgyi tudása, diplomáik száma és esetleges SAT tesztjeik eredménye engem teljesen hidegen hagy, sokkal fontosabb, hogy szociálisan boldoguljanak). Az iskolába nem járó 9 évesek mindenben ugyanúgy teljesítettek, mint az sikolások, egy dologban volt köztük kivétel: az iskolások közötti negatív szocializációs kapcsolatokat a kutatók “aggodalomra okot adónak” véleményezték.
Egyes kutatók a szocializáció szintje mellett annak minőségét is vizsgálták. Kiderült, hogy az iskolába járó gyerekek inkább “horizontálisan” szocializálódnak, rövidebb időtartamokra felszínesebb kapcsolatokat építenek ki általában az éppen szükséges igényeik és megelégedésük kielégítésére, míg az otthonoktatottakat szüleik vezetik a szocializációban, amely sokkal inkább felelősségteljesebbé és egymást segítőbbé formálja őket, a gyerekek a kapocslataikban is képesek hosszú távon gondolkodni (ez az úgynevezett “vertikális” szocializáció).
Bizonyos kutatók arra is rávilágítanak, hogy az otthonoktatottaknak kevesebb viselkedési problémájuk van. Ezt azzal magyarázták, hogy az otthon tanulóknak a szüleiket utánozzák viselkedésükben, míg az iskolások általában saját kortársaik közül választanak maguknak szerepmodellt. Ezzel a kutatással egyébként az is kiderült, hogy a gyerekek szociális fejlődését erőteljesebben és pozitívabban befolyásolják a felnőtt kapcsolatok, mint azt eddig gondolták.
Összegezve tehát tévesen lett elfogadott standard, hogy a gyerekeink csak hasonló korú gyerekekkel összeterelve, magasan megszervezett és strukturalizált “mesterséges” környezetben képesek szocializálódni, ahol a helyes viselkedésre és megfelelő teljesítményre előfordul, hogy büntetéssel és megszégyenítéssel kényszerítik. Az igazság inkább az, hogy a gyerekek nagyon szeretnének a felnőttek világába tartozni, ott kompetensként viselkedni és elfogadottá válni.
És gondolatok máshonnan:
A kortársakkal való rendszeres találkozást én nem tartom olyan fontosnak. Úgy hiszem, ez nem egy gyermeki szükséglet, amelyet mindenáron ki kellene elégíteni, inkább egy környezet-generálta igény, amely nem szolgálja a gyerekek épülését. A rendszeres gyerekközösségbe járásnak eleve kevés köze van a barátszerzéshez, mégis ez szokott lenni az egyik kulcsprobléma, amikor az otthonoktatást valaki közelebbről szemügyre veszi.
Én azt gondolom, ahhoz, hogy az embernek a szó mély értelmében vett barátai legyenek, neki kell jó baráttá válnia. Ez egy bizonyos jellemet jelent: nyitott, vonzó és kedves jellemet. Olyan jellemvonások meglétét is feltételezi, mint hűség, őszinteség és a megbocsátás képessége.
Az igazi barátság nem úgy alakul ki, hogy az ember sok időt tölt a kortársai között, és tessék-lássék módon odacsapódik valakihez, akit onnantól a barátjának nevez. Ellenkezőleg: egy barátság szelíden formálódik, mégpedig úgy, hogy az ember más emberek között van, akik közül egyikük valamilyen egyéni szempont miatt különlegesen értékessé válik a számára - így eldönti, hogy ebbe a kapcsolatba több energiát fog belefektetni, s ezt meg is teszi.
Az igazi barátság mindig egy tudatos választás eredménye, mely a személyes értékrendünket is mélyen tükrözi. Ez nem csak azonos korúak között jöhet létre.
A barátkozási képességet kevésbé befolyásolják a gyerekkori próbálkozások, és a boldog gyermekkornak sem záloga, hogy valakinek családon kívüli barátságai legyenek.
ezekkel nagyjából egyetértek, vagy gondolkodnivalónak ítélem, ezért idegyűjtöttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése