B

Lilypie Premature Baby tickers

Lilypie First Birthday tickers

2017. október 26., csütörtök

elnyomás és ellenállás

Érdekes, ahogy dolgozik bennem ez a téma.
Kicsit már sok a #metoo, tényleg jót hozott írni erről, kirakni magamból, de köszi, elég már.

Nincs több dolgom ezzel. Vagy mégis?

A minap játszótéren voltunk együtt. (Nem jellemző helyszín - szerencsére a kert kiváltja...) B futkosott, én pedig gondoltam, utána indulok, elkapom. M észrevette, mire készülök, és mielőtt igazán nekilódulhattam volna, felkiáltott: "Anyaa, fogócskázzunk! LÉCCII!"
Megálltam, mint aki megfagyott. Na ne. NEM. Nem kell itt a könyörgés. Hagyjuk az egészet a csudába! Nem futottam sehova. Túlreagáltam? Egyáltalán, mi bajom lett?

Tegnap este S kitalált egy speckó párnát, mondta, varrjuk meg. Más dolgom volt, nemet mondtam. Megvarrjuk majd holnap. De ő erre nyögni-nyűglődni kezdett, aztán haragudni, mindenféle érzelmi ráhatást bevetett. Sikerrel, ráhagytam, csináld, ha akarod, csak ne cirkuszolj! De - nem tudok segíteni. Persze nem úgy megy az, naná, h két percenként zaklatott, csak befűztem újra a cérnát, csak visszabontottam neki, csak bejelöltem, stb., stb. Közben egyre dühösebb lettem rá. Miért hoz ilyen helyzetbe, más dolgom van, és mégis vele kell foglalkoznom. De tényleg ő tehet róla? Miért mentem bele, ha nem akartam?

Eszembe jutott egy réges-régi verssor, én írtam, egy legjobb barátnő ihlette. "ne irányíts, ne tekergess, lásd meg, a szívem keres" (Oké, már nem adnám hozzá a nevem...) Nem is egy olyan barátság/kapcsolat kísért életem során, amiben passzív félként voltam jelen. Irányítva. Elnyomva.

Nagyon nem jól viselem, ha manipulációt érzékelek. Kifinomult érzékkel szűröm ki, és zsigeri ellenállást vált ki belőlem. Hárítom, elmegyek, hátat fordítok, gyorsan.

A gyerekeim egymáshoz való viszonyában jelen van az elnyomás. A "hatalmi oldalt" igyekszem abban segíteni, hogy meglássa, milyen módszereket alkalmaz, hogy a saját akaratát vigye győzelemre. Akár a testvérével szemben, akár más kapcsolataiban. Például velem. Könyörgés, lelkiismeretfurdalás ébresztése, vagy éppen lekicsinylés, félelemkeltés... széles a spektrum. De a másik oldalt nehezebben támogatom. Mert hogy is kell ezeket jól kezelni? Hogyan maradj szabad? Hogyan ne félj?

Egy Feldmár előadáshoz kapcsolódó gondolatsorra bukkantam, ami most nagyon jól jött. Mert válaszol.

"Ha én felelősséget vállalok örömteli életemért, akkor felébredek arra, hogy semmi nem muszáj - nem tűröm el a rábeszélést, a kényszert, - nem engedelmességből, nem szófogadásból cselekszem, - nem maradok csendben, - vonakodva, neheztelve, lelkesedés nélkül nem teszek semmit, - nem felejtem, hogy legitim vagyok, tehát nem magyarázom meg magam, - nem panaszkodom, hiszen nem vagyok gyerek, - nem mentegetőzöm, nem kérek elnézést, - megszabadulok a szégyentől, hogy tanulhassak a botlásaimból, - még kényszerhelyzetekben sem válok áldozattá, - komolyan veszem a másikat és ezt megkövetelem a magam számára is, legyen szó akár a gyerekeimről is  - meghallom és felismerem az elnyomó hangját, akár kívülről, akár belülről szól, - elköteleződöm az ellenállás mellett, - társakat találok, akikkel őszintén beszélhetek

Ez az út. Hát indulás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése